Tetszik, vagy sem: vége a szezonnak, ennek a nyárnak. A fecskék (huss) egyröptében eltűntek: nem készültek, mint gyakran szoktak (póznától – póznáig gyülekezve, hangoskodva). Megjegyzem (zárójelben) vannak még figyelő szemnek partiak, ők úgy tűnik később kelnek útra. Holnap – holnapután: ki tudja? A nap azonban, (napról napra) rövidebb mostanság. Behűvösödött az idő is, már hiába jó, ha akar. Egyszercsak őszre fordult és úgy maradt. Ezért van, hogy a színek visszatükröződése lehangolónak látszik: oda a ragyogás, a keménység. Lágyulnak a fények (a tények): a kövek, növények, vizek még nem reagálnak, kivárásra játszva, tartják formájukat: nem barnulnak, mohásodnak, nem próbálnak még változni. De rögvest megérzik az idők szelét: oda a virágillat, a tarlóé maradt és a friss musté, ahogy az emberek összébb hajolnak. Koccintani erre az évre, a jövőre és múltra. A délnek, a mediterránnak most egyenlőre ennyi jutott. Nincs maradása. Az északra tartók: németek, dánok, svédek (a madárfajtákhoz annyira nem értek, hogy rendszámról felismerjem őket) maradnak itt, velünk. Mint a remények: hogy lesz még búzánk, lágy kenyerünk, borunk és békességünk. Vagyunk mi (a gondolat partján) a Balatonon, mely jelentem: (Lenin előtt és után szabadon) volt, van lesz.