Szentbékkálláról kiérve, ott ahol a egy hosszú egyenes út lejt be a medence szívébe áll egy önmagában is érdekes fehér feszület. Mögötte, ha figyelmesen pásztázzuk a szőlőt észrevehetünk a Töttöskálli templomromot.
Valaha itt is falu állt, de elpusztult, most pedig vikendházak és pincék veszik körül, elég méltatlan vizuális környezetet teremtve. Valaha a Mindszentkálla feletti Kisfaludi templomrommal egymásra figyeltek. Koruk és tájolásuk is azonos. Valahogy ez két rom, elvesztette szakralitását, talán az újonnan a közelükben emeltek átvették szerepüket és a romok egyszercsak kiüresedtek, kifújta belőlük a lelket a szél.
Az óriási fakoronák biztos árnyékában egy-egy közepes nyáj elfér delelőben. A fák gyökerei kőhalmokba kapaszkodnak, a Káli-medence szinte mindig járó szelében. Ezek a fák, facsoportok egy-egy házhelyet szimbolizálnak, melyek anno a templomot vették körül.
A szekérút a templom közelébe érve váratlan megszűnik szúrós kórókat cselezve jutunk a templom tövébe. Száz éve még a tornya is állt! (Nekem mindig a „Napfívér Holdnővér” völgybéli romocskája ugrik be, Donovan zenéjével: a két táj színei – sárgái, zöldjai és barnái a sok apró virággal - egyébként is kísértik egymást.)
Szerintem megéri a fél órányi sétát, különösen ha a templomrom szentélyében állva megpróbáljuk összetenni azt a történetet mely itt széteset.
Sajnos ez a rom is magánterületre esik, az állaga egyre gyengül, nem csodálnám, ha az oldalán egyre nagyobbodó lukak miatt rövidesen összeomlane. Kár érte. Én mindig elmormolok ott egy rövid imát. Érte, hogy még sokszor ilyennek lássam, mint most.